Madarak délre, emberek félve...

Mind a madarak életében, mind az emberekében eljön az az idő, mikor el kell költözni. Igaz nem mindegy, hogy a fél világon át, vagy csak egy másik kéményre.

Ez nálunk is éppen így van. Szerintem legtöbbünknek van olyan ismerőse, aki már elköltözött, vagy akár saját magunkon is érezhettük a költözés „gyönyöreit”.
Képzeljük magunkat egy kollégista helyébe. Mekkora izgalom és (remélhetőleg) öröm között érkezhet meg oda először. Milyen lehet a szobatársa, milyen lesz a szoba, kik lesznek a baráti körében és még sorolhatnám. Szerintem, ez a jobbik eset, amikor a régi közösségünket sem kell teljesen otthagyni. Azonban ha esetleg Pécsről költözik valaki Nyíregyházára, hogy a talán legnagyobb országon belüli távot említsem, akkor elég valószínű, a régi barátaival elveszíti a kapcsolatot (facebookon és hasonló dolgokon kívül). Vigasztalóbb példa lehet azért, ha valaki csak a város másik felébe költözik, azért mert ott családi házban élhet, és nem kell a közös problémákkal foglalkozni.
Mielőtt bárki azt hiszi, nem állt szándékomban ebben a cikkben sem untatni senkit, szóval akkor elmesélnék nektek egy történetet egy ismerősömről (akit csak Anonymusként fogok most emlegetni) és az osztálytársáról, aki egyben a legjobb barátja is volt.

Az egész egy kis, Pesti oviban kezdődött, amikor megismerkedtek. Az igazság az, hogy még éveken keresztül, egészen középiskoláig tartott ez a barátság, egyikőjüknek sem volt szüksége más barátra, aki meghallgatná őket mert, együtt ketten tökéletesen megvoltak (azt nem mondom, hogy nem volt nekik más barátjuk is, de az „igazi” barátot egymásban találták meg).
Az egyik nyáron közölte az ismerősömmel, mikor éppen a Balatonon szórakoztak, hogy suli kezdés előtt el fognak költözni Dániába. Annak a nyárnak minden napját egymással töltötték, tudván, hogy a következőn kisebb a valószínűsége, hogy ugyan így lesznek, pedig évek óta tervezgették, hogy milyen lesz a 18. szülinapjuk, együtt.
Mikor már a bútorokat pakolták (természetesen abban is segítettek egymásnak), fiú létükre, ahogy hallottam, mindketten a könnyeikkel küszködtek. Én nem is csodálom, hiszen ha jobban bele gondolok, ez majd 14 évnyi szoros barátság végét jelentette.
Azt a hangulatot, amit akkor érzett az ismerősöm, én nem is tudom elképzeli, nincs rá elég erős szó, arra a letörtségre. Azóta persze sikerült talpra állnia, de nyilván sokszor eszébe jutnak a régi emlékek és igencsak szomorúan emlékszik vissza a költözésre.

Örülök neki, hogy nekem nincs túl sok olyan ismerősöm, akivel nem tudom tartani a kapcsolatot költözés miatt. A cikk kapcsán, most eszembe jutott egy engem nagyon megrázó eset, (leginkább) lányoknak ajánlom:
Talán még nyáron lehetett, barátnőmtől arra jöttem haza, hogy a „Lelki társam” egy olyan barátja, akit már 7éve ismert, elhunyt. Mesélte, hogy napi szinten beszéltek, és már többször bevitték a kórházba, elég beteges típus volt. Azt a hangszínét még sosem hallottam, levert volt, és mint akinek egy lyukat ütöttek a hasába úgy érezte magát. Csak mesélte és mesélte az emlékeket.
Aztán, lehet, hogy megunta, lehet, hogy kezdte kínosan érezni magát, de abbahagyta. Majd azzal folytatta a beszélgetést, hogy várja, hogy mikor szólnak neki, hogy: „hehe, lökött, bevetted, kutya bajom sincs.” Ki sem tudta mondani, rögtön elcsuklott a hangja és elkezdett sírni. Nem, nem pityeregni, rendesen sírni, pedig Ő egy mindig határozott, magabiztos, és irányító fajta ember, aki sosem inog meg. De ebben a pillanatban én is teljesen bizonytalan lettem, már értem miért mondják azt, hogyha egy férfi sír, az sokkal megrázóbb, mint egy női sírás. Akaratom ellenére, de én sem tudtam akkor visszatartani a könnyeimet, annyira meghatott ez a történet, pedig nem is ismertem a barátját. Azóta tudom, hogy minden pasinak van gyengébb oldala, akármilyennek is mutatja magát a külvilágnak.

Ne higgyétek azt, hogy érzéketlen tuskók, néhány idióta példány miatt. ;D És persze ha egyik ismerősötök, barátotok elköltözik, ne keseredjetek el, a semminél jobb a facebook is.