Két keréken - A kezdetek kezdetén

Ismered azt az érzést, amikor felszabadult vagy úgy, hogy közben mégis felelősséggel tartozol valamiért? Esetleg azt a hangulatot, amikor gondtalan vagy, miközben neked kell irányítani… a megtestesült szabadságot és felüdülést? Számomra ezt egy dolog képes biztosítani, a motorozás.

Szerencsémre az egész nyaramat körbeölelte ez a fajta felhőtlen életmód. Több kisebb túrán voltunk, csapattal vagy nélküle, mindegyik egy élmény volt. Azonban mint mindenben, a jók között is volt legjobb. Ez esetben a leghosszabb motoros túra volt egyben a legjobb is. Nagyjából 16 motorral mentünk, abból 1 német, 3 pedig olasz volt, de ők nem maradtak velünk végig. Csupán ketten voltunk fiatalok, a többiek már évtizedek óta motoroznak és jóval 30 fölött járnak. Az igazat megvallva minket Lolóval (így hívják a csajszit, akivel én voltam) ez egy fikarcnyit sem zavart, sőt, talán még jó is volt kilépni kicsit a szokásos ismerősi körből.

Az első napunk úti célja egy tó volt, valahol Bosznia-Hercegovinában.
Kisbattyánban gyülekeztünk, életünkben először ott találkoztunk Lolóval. Kibeszéltük a motorozási szokásainkat, felkészítettük egymást lélekben a várható távolság megtételére, majd egy pohár víz után a pakolásnak, mondhatni málházásnak fogtunk neki. Az egyik olasz sikeresen beleborította a tanktáskába a napolaját. Ez a hadművelet körülbelül 10 percet vett el az időnkből, de sebaj, végül sikerült elindulnunk. Fantasztikus élmény volt hallgatni, ahogy sorba indították be a motorokat, zümmögtek mellettünk. Minden bepöccintett motor után fokozatosan nőtt az arcomra kiülő mosoly (a végén már kicsit önelégült, fülig érő vigyor lett belőle, a mi „szépségünknek” volt a legfülbemászóbb hangja) és persze a hideg sem „hagyott hidegen”, folyton rázott. Tényleg felemelő pillanat volt, hát még ahogy elsuhantunk! Igazán filmbe illő jelenet volt, mint amikor a sok amcsi chopper-rel nekiáll száguldozni. Oké, nálunk is csak egy sportmotor volt (Lolóéké) és a mi sporttúránk, a többi hónaljszellőztetős Harly Davidson, vagy Intruder, ami szintén a chopperekhez sorolandó. Nem hiába, általában minden ember korhoz illő motort választ, az én szememben a chopper mindig is a „nyugdíjas” kategória volt. Félre téve a kínai dumát a motorok fajtáiról, összességében az első napunk a lehető legszerencsétlenebb volt. Sorolhatnám itt napestig a történéseket, de csak pár emlékezetesebbet említek meg.

 A kalamajkák szériája első pihenőhelyünkön kezdődött. Lekváros palacsinta, legfőbb ellensége a fehér fölsőmnek. Természetesen a legfeltűnőbb színű tölteléket fogtam ki, jól mutatott a ruhámon. Beigazolódott az a mondás: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Nem szó szerint értendő jelen esetünkben, Loló jól kinevetett, hogy leettem magam; a sors iróniája csupán fél perc kellett hozzá, hogy az ő halvány pólóján is egy narancssárga baracklekvár folt virítson. Egy tér közepén történt mindez, a hozzánk legközelebb eső bárba mentünk be, hogy kimossuk az öltözékünkből a palacsinta maradékait. Meglepő dologgal találkoztam a mosdóban, számomra ez új látvány volt. Jártam már rengeteg fejlett országban, de az, hogy a klotyóba tv-t rakjanak, kicsit kihozott a sodromból. A pult mögött álló mixer srácnak nem volt világos miért futkosunk ki-be a bárból, abban a minutumban, ahogy kiléptünk az ajtón megcsapott minket a meleg és a fölsőnk is nyomban megszáradt. Hátra arcot vettünk, ismételten legaloppoztunk a lépcsőn és bevágtuk magunkat a csaphoz. Ezt a fel-lerohangászós produkciónkat még négyszer, ötször eljátszottuk végül szóltak, hogy indulás van. Bukót felkaptuk, kabátot becipzáraztuk és nekivágtunk az útnak.

Egyszer még megálltunk tankolni, akkor tudatták velünk, hogy néhány száz kilométer vár ránk az autópályán, de ne aggódjunk nem lesz olyan unalmas, mint amennyire annak tűnik. Egyikünknek sem volt szerencséje eddig ennyit egy irányba, egy tempóval utazni. Amit mondtak valóban igaznak minősült. Kijelenthetem, hogy 200km/h-t megközelítő tempóval haladni a pályán korántsem altató, számításaink ellenére. A menetszéltől majd leröpültünk az ülésről, és ha a bukónknak csapódott egy-két bogár, azt nem nevezném annyira koppanásnak (mint szokásosan), sokkal inkább egy atombomba robbanásához hasonlított. Meg sem említem, hogy ez a nagy bumm a fejünket is rendesen „hátra mozdította”.

Naplemente előtt értünk egy kis völgyi tóhoz, a partján két szállodával. A motorok a fél parkolót elfoglalták, de nagyon egzotikus volt látni, ahogy egy vonalban vannak a kerekeik, mögöttük pedig már vonul lefelé a nap. Nehogy azt gondoljátok, hogy a lekváros palacsintával véget ért a balszerencséink sorozata. Ugyan, még csak ekkor kezdődött el igazán! Drágalátos, jó apáink és a többi iszákos bőregér kapásból az egyik szálloda kinti teraszának székeiben helyezte magát kényelembe, nagyjából 10 korsó sör mellett. Rávettek minket Lólóval, hogy intézzünk mi a szállást. Köszönhetően a perfekt szerb beszédének ez viszonylag egyszerűen ment. Az első szállodában három fiatal recepciós majdnem megverekedett azért, hogy ki álljon be a pultba. Meg is értettük őket, kinek a figyelmét ne keltené fel két csinos leányzó, akiknek a kezében bukósisak van. Hát gondolhatjátok, a konferencia eredménye az lett, hogy őseinknek ugyan nem, de nekünk szorítottak volna helyet. Kellemesen elszórakoztunk rajta „sejtésünk sem volt, hol tudtunk volna aludni” egy tömött hotelban.

Annyira azért nem voltunk pe célba vettük a másik lehetőségünket. Kifelé menet a küszöb mivoltát boncolgattuk, ha agyban nem is, a kis lábujjam biztosan. A másik hotel elegendő szobát tudott nekünk biztosítani. Megbeszéltük az elosztást, de sajnos a többieknek fontosabb volt a piálás, mint az, hogy mi normális körülmények között tudjunk átöltözni (lusták voltak felállni a páholyból és kifizetni az előleget), így kénytelenek voltunk előkotorászni a fürdőruháinkat az oldaltáskákból és átvedleni a mólón. Mit ne mondjak az odajutásom nagyon egyedire és rendkívülire sikeredett. Az igazat megvallva hosszú nap volt és annyira eredményes a fejszellőztetés a motoron, hogy a gondolkodóképességem nullára csökkent, így az sem volt világos, hogy miért vannak pallók a mező közepén. Ami késik, nem múlik; ahogy elkezdtem futni a vízpart felé, hirtelen térdig elsüllyedtem a sárban. A kacagáson kívül nem jött más a számra. Már-már négykézláb másztam át a mocsáron. Odaérve lehúztam a teljesen átázott cipőmet és a maszatos zoknimat is. Mintha mi sem történt volna átvedlettünk Lolóval. Mindössze néhány fiatal stégpucoló ránk szegeződött tekintetén kívül semmi sem hozott minket zavarba. Annál inkább kerültünk extázisba, amikor a szó a vízbeugrásra terelődött. Az olaszok hűek maradtak az életformájukhoz, ők sátraztak, így hamarabb vízbe jutottak, mint mi. Bíztatóan azt mondták, hogy a víz hőmérséklete jéghideg, ezzel kellően megnehezítették a dolgunkat.
Percekig gyűjtögettük az erőt az ugráshoz, majd én erőltettem meg magam és nekifutásból becsobbantam. Az aznapihoz hasonló fáradtságos nap után óriási felüdülést biztosított a 3-4 méter mély víz. Elég nagy erőbedobásra volt szükségem, hogy ne ordítsak a hidegtől. Felfeküdtem a víz felszínére, az valamivel melegebb volt, mint lentebb. Fogaimat összeszorítva próbáltam Lolót buzdítani, idővel sikerrel is jártam. Meggyőzte magát és elhitte nekem, hogy kellemes a víz. Akkor következett az az 5 perc, ami miatt „dobhártyát cseréltem”. Akkorát ugrott, hogy a feje búbjáig ellepte a víz. Már az ugrástól kezdve visított, még ha nem is tudta mi vár rá. Ismerős, én is így jártam, már az elrugaszkodás pillanatában megbántam. Ekkora már mindegy volt… Szerintem Loló már a víz alatt is kiabált, felérve sajnos hallhatóvá is vált. Képtelen voltam nem nevetni rajta, vicces volt, ahogy szenvedett. Hamar meg is untuk a hideg környezetet, az olaszok segítségét kértük, hogy kihúzzanak minket a mohás betonon. Komolyan, kész tortúra volt, egy kínszenvedés, de végül is három visszacsúszás után kievickéltünk. Megtörölköztünk majd őseinkhez indultunk.
Megkínáltunk magunkat néhány pohár koktéllal, egy-egy jégkrémmel, és a helyi specialitással, chevap cicával. Ez valamiféle hús, hasonlít a kolbászra, de ízben teljesen más. Sok helyen teszik zsemlébe, vagy valami kenyérszerűségbe, és valami ínycsiklandó paprika szószt hoznak mellé. Elnézést mindenkitől, akinek ezzel meghoztam az étvágyát, jómagam is megéheztem. Az igazat megvallva ott a teraszon ülve ismerkedtünk meg jobban. Átbeszéltük például, hogy ki milyen szerencsecsomagokból álló családba pottyant bele és a nyári szünet kapcsán a sulis témákat is kiveséztük. Mindezt rengetek kacagás kísérté. Az igazat megvallva itt nekem kiesett egy rész, hogy ez után mi is következett valójában, talán a kimerültség miatt.
Tőlem senki ne kérdezze meg, hogy lehet az egyhelyben üléstől elfáradni. Erre csak annyit tudok mondani az illetőnek, hogy próbálja ki! Igenis lezsibbasztja az ember agyát, csomó minden szépet láttunk (ez az első képen látszik is) út közben, fel kell fogni, fel kell dolgozni azt is. Szintén ott van a legjellemzőbb, legalapvetőbb elfoglaltság motoron, a „buksiszellőztetés”. Apukámmal mi ezt csak így nevezzük, megalapozottan. Egy hét motorozás után, csodával határos módon az ember fiának/lányának olyannyira kiürül a feje, hogy a hét végére már nincs min gondolkoznia. Ritkán tapasztalni ilyet, nemde? Erről írtam a blog elején, tipikusan ez az a felhőtlen érzés. Tehát emiatt fárad le az ember szellemileg egy végig motorozott nap után.
Mint már említettem is, itt van egy fekete űr, már ami a vacsit követően történt. Valamikor a szobában világosodtam meg és tértem újra észhez. Jól tettem, hogy kimostam a zoknimat lefekvés előtt, a cipőmmel kevésbé jártam sikeresen, még napokig mocsár szaga volt. Pontosítok, lett volna. Ezen a szálláson két napot töltöttünk, a lábbelim szaga pedig mindkét napon ott keringet a szekrény körül. Máshová nem nagyon tehettem volna, a két bukósisak mindkét éjjeli komódot elfoglalta. A fiókba pedig mégsem raknék be egy csurom vizes cipőt, így a nyitott ajtajú szekrény mellett döntöttem. Mondjuk már olyan mindegy volt hová rakom, mielőtt elmentünk volna a szállásról, kidobtam az első kukába, szétmállott a víztől. Olcsó kínai modell, pff.
Ismét nagyon elkalandoztam az eredeti száltól(ilyen egy kis író fantáziája), folytatnám is az esténket, bár már nem volt sok hátra belőle. Minden pillantás utána mit az ágyra vetettünk, nehezebb és nehezebb volt talpon maradni. Megbeszéltük zuhanyzás előtt, hogy milyen zenéket szeretünk, szerencsére megegyezett a stílusunk, így a telefonomon felhangosítottam a hangerőt, listára tettem a közös kedvenceinket, és egymás után elmentünk fürdeni, ezután pedig bevetettük magunkat az ágyba.
Bármire mernék esküdni, hogy én fekve, félálomban is a sebességet éreztem, és valami hasonlót, mint a motoron ülve. Alig vártam már a következő napot, dallamok jártak a fülembe és hullámzott minden gondolat, ami csak éppen eszembe jutott. Hát így aludtam el, első nap: mosolyogva, büszkén, egy élmény dús napot hagyva a hátam mögött.