Véres titkok 3

Aú, a fejem! Mi volt ez? Asztal? De hol is vagyok tulajdonképpen?  És mi ez? Ja, persze. Egy hulla, mi más?

Lássuk csak.

Az előző áldozat anyja. Ha így folytatom, legyilkolom az egész famíliát. Nincs mit tenni, ezt is eltüntetjük, mi ketten, és szólok Lalának, hogy keressen nekem egy jó pszichiátert. Várjunk csak… ezt ki mondta? Hogy mi ketten? Oké, ez már tényleg kezd furcsa lenni. Na, feltápászkodom, megfürdök, mert megint csupa vér vagyok, átöltözöm, elégetem a hullát és mehetek is. És, már meg is vagyok. Hívjuk fel Lalát, ez fontos. Na, ez már megint ki volt?

-Szia! Lala?

-Igen, én vagyok.  Mi az, szivi? Áldozat? Hívjam fel az előre lerendezett pszichiátert?

-Honnan tudtad?

-Szerintem gondolatolvasó vagyok, de az is lehet, hogy túl jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, csak akkor hívsz, ha gond van.

-Akkor hol és mikor?

-Találkozzunk a Széchenyi téren, 3-kor, onnan pedig mutatom az utat.

-Jó, ott leszek

-Szeretlek

-Én is szeretlek.

Majd letette a telefont. Ez a telefonhívás egy kis lelket öntött belém, valamilyen szinten jobban éreztem magam. Elindultam, és úgy KB. fél óra múlva  oda is értem. Lala ott várt, és biztatóan nézett rám. Megfogtam a kezét, elindultunk, majd beléptünk az épületbe, és megálltunk az ajtó előtt. Mivel a pszichiátert köti a titoktartás, nem mondja el majd senkinek a gyilkosságokat.  Legalább egy biztos pont a mérhetetlenül bizonytalan életemben. Ahogyan beléptünk, teljesen bepánikoltam. Egy 40 év körüli, magas, halál nyugodt csávó, aki hideg szemekkel meredt rám. Mintha kivégzésre mennék, olyan kelletlenül ültem le a vörös fotelba. Majd feltett egy csomó, nekem értelmetlennek tűnő kérdést, aztán rátért a lényegre. Hogy mióta tart ez, elmondtam, hogy egy pár hónapja, megkérdezte, hogy hogyan haltak meg a szülei, elmondtam, hogy az utcán sétáltak, amikor valaki hátulról leszúrta mindkettejüket.  Utána pedig megkérdezte, hogy én hogyan öltem meg az áldozataim, elmondtam neki, hogy ugyanígy. Kérdezte még azt is, hogy pontosan mi is történik ilyenkor. Elmondtam neki, hogy teljesen véletlenszerűen meglátok egy embert, Majd érzem, hogy kezd elsötétedni minden, mintha valaki vagy valami átvenné az elmém fölött az uralmat. És másnap a véres kés és a hulla mellett ébredek. Na, ezen már egy kicsit elgondolkodott. Érdeklődött, hogy vannak-e fura dolgaim, mintha valaki kényszeríteni, vagy kommunikálni szeretne velem, hangok, amiket a fejemben hallok. Mondtam, hogy néha, akaratlanul is többes számban beszélek, vagy gondolkodok. Valaminek utána olvasott, ha jól láttam a… skizofrénia tüneteinek. Te jó ég! Hogy micsoda? Talán meghasadt a személyiségem? Igazából a tünetek alapján a következtetés t5ljesen helyénvaló, ez megmagyarázna mindent.  És kezelhető is, gyógyszerekkel, és beszélgetésekkel, mármint a pszichiáterrel. Vajon tényleg csak ennyi lenne? És mindennek vége lenne, nem lenne több fájdalom, szenvedés, normálisan élhetnék boldogan Lalával, amíg meg nem halnánk? Hát, mindenesetre nagyon remélem. És igen, jól gondoltam, a tüneteim alapján, plusz a gyerekkori trauma, no meg persze a gyilkosságok miatt arra jutott, hogy kettős személyiség alakult ki nálam. Az egyik, a teljesen normális, hétköznapi, a másik pedig, ami egyre önállóbbá válik, a szüleim haláláért úgy akar bosszút állni, hogy helytelen következtetés alapján teljesen ártatlan embereket öl meg. Ez azért elég durva. Az viszont előrehaladás, hogy megpróbál kommunikálni velem, így talán teljesen megszüntethetnénk „őt”. Ezek után, mint valami kislány, teljesen váratlanul Lala nyakába borultam, majd zokogni kezdtem, de úgy istenesen. Az elmúlt hónapok, évek fájdalma ott, abban a szent pillanatban tört ki belőlem, és valami elképesztő módon megkönnyebbültem. Ő pedig értette, szavak nélkül is. Vége. Vége van.