Szikra, láng, hamu - Régi szokás

Mikor felébredtem egy pillanatig még minden zavaros volt. A szobám plafonján lévő képeket bámultam és élveztem azt a pár pillanatnyi ürességet, amikor még az álom és ébrenlét határán voltam, és a körülöttem lévő dolgok csak lassan jutottak el a tudatomig. A hajamnak még dohányfüst szaga volt, és ettől a szagtól egyszerre megcsaptak az előző este emlékei. Hangos zene, tömeg, alkohol, cigi, egy csók, egy ajtócsapódás, harapás, karmolás, nyögés.

El se akartam hinni, hogy megint ezt tettem. Hogy megint így végződött az este. Mint már számtalanszor. Felkeltem és elmentem megmosni az arcomat, a hideg víztől csak még nagyobb erővel rohamoztak meg az emlékek. Nagyot sóhajtottam. Így ment ez már hosszú hónapok óta. Ha én és Adrian egy helyen voltunk minden esténk együtt végződött. Az Amerikai átlag... Részeg fiatalok gondolkodás nélkül bújnak ágyba egymással. Leszámítva azt, hogy míg én úgy szerettem Adriant, ahogy előtte senkit, Ő engem maximum, mint tárgyat kezelt. Engem tönkretett ez a kapcsolatnak semmiképp sem nevezhető ismeretség, Ő pedig rettentően élvezte. Én ott voltam ha kellettem, egyetlen szavába kerültem csak. Olyan volt ez, mint egy drog. Minél többször megkaptam, annál többször kellett volna. Elvette az eszem, megrészegített, boldoggá tett és szépen lassan megölt. A szüleim az alkoholoktól és más egyéb addiktív anyagoktól féltettek engem, pedig az egyetlen függőséget okozó dolog Adrian Woods volt az életemben. Nem szoktam én rá a cigire, se az alkoholra, semmire, csak Adrianre.
Még mindig a mosdókagylóra támaszkodva álltam, szépen lassan végigpörgetve az emlékeket. Adrian kiszúrt engem, én pedig őt, mint mindig. Beszélgettünk, meghívott pár körre, majd tíz perccel később már nála voltunk és a ruhát szaggattuk le egymásról.
- Megint Adriannel voltál, igaz? - összerezzentem a bátyám hangjára. Az ajtóban állt és engem nézett. Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. - Jaj, Emma... - nem volt szemrehányó a hangja, pontosan tudta, hogy mennyire rossz nekem. - Annyiszor megígérted, hogy nem lesz több.
- Sajnálom.

- Ugyan már, ezt nem neked kell sajnálni. Neki kéne nagyon mélyre elsüllyednie, hogy egy ilyen lánnyal, mint te így bánik. - David még állt ott pár pillanatig, majd bement a szobájába.

És újra itt tartottam. Megfogadtam, hogy nem lesz több Adrian Woods, és nagyon reméltem, hogy most végre sikerült is betartanom. De hogyan is lettem volna képes erre? Szerettem és Ő a megélt 17 évemhez képest nagyon régóta része volt az életemnek. Már több, mint két éve. Nagyon régi szokás volt már az, hogy mi ezt csináltuk, hogy Ő kihasznált én pedig hagytam neki. Nagyon régi szokás volt Ő maga. Régi és rossz. De mint azt mindenki tudja, a régi szokásokat nagyon nehéz elhagyni, még akkor is ha tudjuk, hogy mennyire rosszat tesz nekünk az a valami. Csak csináljuk, újra és újra, valahányszor lehetőségünk van rá, mert úgy érezzük, szükségünk van rá, kell nekünk, muszáj megtennünk. Annyira a mindennapjaink részévé vált, hogy már el sem tudjuk képzelni, hogy ne tegyük meg. Mint egy függőség, mint egy drog; a szerelem. Világszerte terjedő betegség, ami emberek millióit fertőz meg és pusztít el egyszerre. Kezdeti tünetei az önkéntelen mosoly, valahányszor eszünkbe jut a szeretet személy. Majd a saját büszkeségünket semmibe véve, mindent megteszünk a másikért, és észre se vesszük, hogy mennyire feleslegesen tesszük. Indokolatlan boldogság, ha az úgy nevezett „ő” csak ránk mosolyog. Számos alkalommal úgy érezzük, a felhők felett járunk. Aztán beüt a gyors leépülés. Mellkasi fájdalom, sírástól vörös szemek, alváshiány és étvágytalanság formájában. Amilyen gyorsan jött a szerelem olyan gyorsan ment és rombolt le mindent.

Miután túltettem magam az első sokkhatáson kiültem az erkélyünkre egy kávéval és egy cigivel. Anyáék nem voltak itthon, a bátyám pedig hozzám hasonlóan dohányzott. Nem szoktunk rá, de azért néha naponta elment pár szál. Valamivel később Ő is kijött és elég sokáig beszélgettünk. Örültem, hogy most itthon volt, nem lakott már velünk és csak havonta egyszer jött haza hétvégére. Jót tett most, hogy nem egyedül ültem otthon az önsajnálatomban fürdőzve egész nap.
Egy ideig én is rettentően élveztem ezt az egészet, hogy Adrian Woods oldalán tetszeleghettem, ha csak ideig óráig is. De aztán túlságosan megszerettem és többet képzeltem ebbe az egészbe, mint ami valójában volt. Azt hittem, hogy egyszer majd tényleg együtt leszünk és ezért elnéztem neki minden alkalommal, hogy csak játszik velem. Nem kellett volna. Nem kellett volna leállnom beszélgetni vele, az első estén és akkor most nem lettem volna egy érzelmi roncs. Kár, hogy az ember nem tud néha visszamenni az időben és rákiabálni saját magára, hogy „hé, te hülye ribanc, ne csináld ezt, mert tönkre fog tenni téged ez a srác!”