Lélektöredékek #6

„ …mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában.
Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.”
(Jókai Mór)

• Újra erőt véve magamon kikászálódtam az ágyból, majd egy óriási ásítás után kitántorogtam a konyhába. Köszöntem a családnak, és kisebb beszámolót tartottam nekik az estémről, egyes részeket „kifelejtve” abból. A történetem után a szokásos szombati közös reggelizés következett.
   
• Nem igazán volt étvágyam. Egyik pillanatban Ő járt a fejemben, majd a másikban az, hogy vajon ennek mi lesz a folytatása, esetlegesen következménye. Tiltott utakon jártunk mindketten. Próbáltam a családi társalgásban részt venni, több-kevesebb sikerrel, majd inkább megköszöntem az ételt, és szobámba zárkózva töprengtem tovább.
   
• Hosszú órákat rágódtam a történteken. Nem voltam benne biztos, hogy hogyan tovább. Tekintsem meg nem történtnek? Vegyem komolyan? Nem tudom elfeledni, hisz ez olyasvalami, amit az ember nem tud egyszerűen kiverni a fejéből. Nem vethetem bele a hitem, hisz rengeteg akadály van kettőnk között. Keressem fel, vagy hagyjam, hogy Ő keressen engem? Nem tudtam. Döntésképtelen voltam, így végül annál maradtam, hogy nem teszek semmit.
   
• Mindent ugyanúgy csináltam, mint azelőtt, annyi különbséggel, hogy közben csak Rá gondoltam. Megvolt ugyanaz az erőbedobás és figyelem, mint az előtt. Néha azonban mégis akadt egy-egy pillanat, amikor az emlékektől feldobódtam, és mosolyban csattantam ki, a kívülállóknak látszólag ok nélkül. És igen, volt olyan, amikor a bizonytalanság miatt elgyengültem, és az elszántságom egy pillanatra lelankadt. Szintén „ok nélkül”.
   
• A következő két hét így telt el. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom egy kicsit az érzéseimet kordában tartani, hisz ez így nem mehet. Másfél hét volt vissza az iskola kezdetéig, ahol végzős voltam, így nem hagyhattam, hogy hasonló kaliberű dolgok elvonják a figyelmemet a tanulásról. Ez fontos volt nekem, így mindent megtettem a felejtés érdekében, amit csak tudtam. Persze mondanom se kell, nem sok sikerrel. Az érzelmeit nem az ember válogatja, azok válogatják az embert.
   
• A remény volt az, ami még mindig az elmémbe láncolta ezeket a gondolatokat. Bár a helyzetem elég kilátástalan volt, én még mindig hittem a csodákban. Állítólag a szeretet képes bármit legyőzni, képes bármilyen falat ledönteni, és bármilyen akadályt átugrani. Az emberek átlépik a határokat, felrúgják a szabályokat, és képesek megtenni az elképzelhetetlent is a szeretet erejével. Ebben bíztam én is. Én képes lettem volna bármire. Na de Ő?