Lélektöredékek #4

„Nem tudom.
Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz,
a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen.”
(Jókai Mór)

• Számtalan gondolat lüktetett a fejemben. Míg az egyik felem félve, megszeppenve érezte magát, megrémülve a továbbiaktól, addig a másik csak ott ült, és élvezte a pillanatot. Azt a pillanatot, amit örökké élvezni tudott volna. Attól volt olyan csodálatos, hogy Ő ott volt mellettem, Ő, akiben fel véltem fedezni a lelkitársamat egy érintésből. Különleges, páratlan érzés volt, ilyet még soha nem tapasztaltam.
  ​
• Mikor az ég izzó harcosai helyett újra rászegeztem a tekintetemet, valami felrobbant bennem. A szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, olyan hangosan, hogy talán még Ő is meghallotta. A levegő körülöttünk elkezdett felforrósodni, mintha egy lángcsóvákkal bevont burokba kerültünk volna. A külvilág teljesen megszűnt létezni.
   
• Pillantásunk újra keresztezte egymást. Még most is kiráz a hideg, ha arra az érzésre gondolok, ami akkor átjárt. Rá is hatással volt a kisugárzásom, a húr egyre jobban feszült. Mint egy vulkán, ami kitörni készül. Egyetlen szikra elég volt ahhoz, hogy kirobbanjon belőlünk a felgyülemlett vágy, érzelem, fájdalom, szeretet és csalódottság.
   
• A nyakamba borult, és olyan erősen magához szorított, mint még addig senki más. A vállára hajtottam a fejem, Ő az enyémre, s igen, ott álltunk az éj sötétjén, ködbe burkólózva, egymás karjaiban. Életemben először éreztem ilyet. Mintha semmi más nem számított volna, csak az, hogy ott, akkor mi egymást szeressük. És meg is tettük.
   
• Nem tudom milyen hosszan állhattunk ott, továbbra is szótlanul, de annyira emlékszem, hogy végül gyalog kellett hazamennie. A dombok felett már parázslott az ég alja, de mi még mindig abban a lángcsóvában rostokoltunk.
   
• Egyszerre mindketten egy mély levegőt vettünk, és hosszan, fájdalmasan kileheltük azt a másik nyakába bújva. Lassan, és meghitten elengedtük egymást. A levegő körülöttünk lehűlt, valahogy már nem volt ugyanolyan, mint egy fél perccel azelőtt. Hosszan néztünk még egymás szemében, majd elköszöntünk. Elfordultunk egymástól, s ekkor egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
   
• Nem azért, mert megbántam. Nem azért, mert nem volt jó. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem erre lenne szükségem, rá lenne szükségem a továbbiakban is, de tudtam, hogy nem sok esélyem van arra, hogy ez bekövetkezzen, nem lehettünk egymáséi. Boldog voltam, és csak remélni tudtam, hogy valaha is újra átélhetem ezt az állapotot.
   
• Elindultam befelé, Ő is megtette az első lépéseket a járdán. Még nagyon sokszor visszanéztünk, majd az utolsó szemkontaktusnál mindketten elmosolyodtunk, és keserédesen elváltunk egymástól. A lelkünk kettévált, és visszakerült eredeti pozíciójába. A fájdalom, és szeretethiány szürke poros kis cellájába, amit a szívünk képezett, az élet alattomos közreműködésével. Sanyarú sors volt ez két ilyen mély és tiszta szeretetre képes léleknek.