Lélektöredékek #3

„Ha egy ember két pohárból issza a bort,megittasul,
de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.”
(Jókai Mór)

• Hogy is ne éreztem volna, hogy mindeddig ismertem? Hiszen ismertem is. Én magam voltam az. Saját magamat láttam meg benne. Ugyanazok a gondolatok cikáztak a fejünkben, ugyanazok az érzelmek borították el szívünket, ugyanaz a kilátástalanság, ugyanaz a kitartás, ugyanaz a félelem, és ugyanaz a hiány. Hiány az érzelmekre, a megbecsülésre, arra a szeretetre, amit képesek lettünk volna megadni egymásnak. Én úgy hiszem.
   
• Egy ideig fürkésztem a gondolataiban, majd egyszer csak megszűnt a kapcsolat. Mereven bámultam tovább a szemébe. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor egybeolvadt a lelkünk. Ezt Ő is érezte, hisz ebben a momentumban félrenézett. Míg én biztos voltam benne, hogy ez nekem jó, és ezt akarom, addig Ő benne még mindig kételyek feszengtek.
   
• Újra a csillagok történeteinek hallgatása következett. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, nem tudtam megbecsülni se, hogy körülbelül mennyi van még a napfelkeltéig, csak azt tudtam, hogy későre jár. Már egy jó ideje egy szót se szóltunk, és ez most sem változott. Ültünk a kerítésnek támaszkodva, a sötétben, csend volt az utcán, mint a szívünkben. Kellemes csend. Mint amikor egy hosszú és fárasztó nap után az ember leül az ágyára, és élvezi a megnyugtató némaságot.
   
• A nesztelenséget megtörve hatalmas robajként hatott, ahogyan feltápászkodott mellőlem. Egy kicsit megijedtem, nem akartam tőle elválni. Még nem. Én is felálltam, és csak álltam, és bámultam rá. Ő a zsebeiben matatott, látszott, hogy valamit keres. Én, mint egy kőszobor figyeltem minden egyes mozdulatát, várva, hogy mi lesz a folytatás.
   
• Karórámra pillantva nagyon jól tudtam, hogy a buszra készülődik. Hirtelen zavaromban csak annyit tudtam kinyögni, hogy ideje, ha elindul, mert le fogja késni. Persze nem akartam, hogy elmenjen. Akár reggelig is ott tudtam volna állni, kővé dermedve, és nézni, ahogy kutat a nadrágzsebében. A szimpla jelenléte is feldobott, és elfelejttette velem azt a rengeteg megpróbáltatást.
   
• Rám nézett. Ő se teljesen értette, hogy most váratlanul miért akarok neki búcsút inteni. A tekintetünk újra találkozott, és én szinte könyörögve próbáltam a tudatára adni, hogy ne, még ne menjen el, maradjon, akármi is történik, én nem szeretném, hogy ez az este véget érjen.
   
• Egymásra voltunk hangolódva, és tökéletesen megértette, amit sugalltam felé. Végülis Ő ugyanazt akarta, amit én. Mintha hosszú párbeszédeket folytattunk volna. A kimondott szó nem volt említésre méltó, de az átadott tudás és érzelem több volt, mint égen a csillag. Azok a gyönyörű vajsárga élénken rikító csillagok. Se előtte, se utána nem láttam ilyen meseszépen ragyogni őket. Mintha csak értünk izzottak volna.
   
• Mint ahogy azt gyanítani lehetett, a busz elment, lekéste azt. Ha nem akart reggelig gyalogolni, kénytelen volt megvárni a következőt. Pár lomha lépést megtéve újra lehuppant a betonra, nekidőlt a kerítésnek, és összekulcsolta a kezeit a térde ölelésével. Megígértem neki, hogy várakozok vele, így én is levetettem mellé magam. Mintha lett volna más választásom. Nem volt, ezt kellett tennem, ezt tudtam csak tenni. És újra ott voltunk, a csillagokat bámulva, várva, hogy mit hozhat még ez az este.