Lélektöredékek #2

„Mikor valaki egy rossz tettet akar elkövetni,
akkor gondolja meg jó hosszasan, hogy mi következése lesz annak;
de mikor jót kell tenni, tegye abban a percben, amikor eszébe jutott,
s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak a vége.”
(Jókai Mór)

 

• Szóval nekivágtam a hideg, sötét, és rémisztő ismeretlennek. Az éjszakának. Zavartság, és kilátástalanság dúlt a szívemben, a bizonytalanság kínzó fájdalma. Ötletem sem volt, hogy hogyan tovább, hiszen akkor még egyelőre azt sem tudtam felfogni, mi is történt pontosan. Mintha a lelkem kilépett volna a testemből, és kívülről figyeltem volna önmagamat. Szokatlan érzés volt, de átmenetileg nem tudtam, jó-e, vagy rossz ez az állapot. Csak tűrtem.
   
• Kis csapatunk végigandalgott a városon, s egy-egy utcasarkon újabb és újabb tagtól mondtunk búcsút. Szép lassan fogyatkozni kezdtünk, már csak egy kis családias brancs maradt meg. Az utolsó utcákhoz érve hárman voltunk csupán, majd a késő éj közeledtével végül ketten maradtunk. Végzetes hiba, vagy tökéletes alkalom? Mi magunk sem voltunk benne biztosak.
   
• Nem tudtam, mi fog történni, csak azzal voltam tisztában, hogy én nem fogok tudni hazamenni. A szívem nem engedte. Nem tudtam volna kikeresni a kulcsomat a táskám mélyéről, belerakni a zárba, elfordítani, és egy keserűség teljes viszlát-tal elköszönni. Lenyomni a kilincset, és belépni az ajtón. Majd egész éjjel az ágyban feküdni a plafont bámulva azzal a mondattal a fejemben, hogy: „Mi lett volna, ha…” Egyszerűen nem ment. Mintha a lábam földbegyökerezett volna, és az egyetlen, amit tenni tudtam az az, hogy minden erőmmel vele próbáltam maradni, és Őt is maradásra bírni.
   
• Ugyan nem kellett sok energiát belefektetnem, hogy magam mellett tartsam, hiszen Ő sem tervezte a távozást. Talán Őt is húzta a szíve felém. Érezte a szeretetem melegségét szavak, és tettek nélkül is. Talán jobban élvezte a betonon való ücsörgést, mint otthon, az ágyban feküdni, és a plafont bámulva azon gondolkozni, hogy: „Mi lett volna, ha…”
   
• Pár percig csak ültünk a kerítésnek támaszkodva. Szótlanul, a csillagokat bámulva. A tettelenséget végül csak félbeszakította valami. A csillagok helyett elkezdtem Őt szemlélni. Figyeltem, ahogy a semmibe tekintett, és azon elmélkedtem, hogy mire gondolhat. A szemében láttam, hogy hatalmas üresség van benne. Érdektelenség, és félelem a jövő instabil látképétől. Saját magamat láttam meg benne.
   
• Észrevette, hogy a tekintetem rá irányul, és mélyen a szemembe nézett. Egészen belém hasított valami. Először a szemembe, majd szinte lebénította az agyamat, elért a szívemig, és végül a lelkemet is eltette láb alól. Az a szikrázás, az a csillogás, amit láttam. Ahogy visszaverődött egy közönséges utcai lámpa fénye abban a szempárban, mintha valami kristály lett volna. Varázslatos volt, és bár csak pár másodperc lehetett mindössze, mintha órák teltek volna el. A csodálatos azúrkék szeme rabul ejtett.
   
• Magában foglalta a tiszta égbolt végtelenségét, az óceánok és tengerek minden csepp vizét. Ragyogó hegyikristály fényével tündökölt. A babakék a gyengédséget, odafigyelést, és gyermekiességet, míg a királykék a határozottságot és a kitartást tükrözte. Fel véltem fedezni benne a kék minden árnyalatát, és mindegyikhez egy-egy jellemvonása társult. Ki tudtam belőle venni élete minden egyes fájdalmát, és minden egyes életvidám percét. Úgy éreztem, mintha egész életemben tökéletesen ismertem volna.