Lélektöredékek #1

„Az éj csendes, éppen arra való,
hogy egy keserű élet titkai elmondassanak.”
(Jókai Mór)
 

•  …s igen, ott álltunk az éj sötétjén, ködbe burkolódzva, egymás karjaiban. Tudtuk, hogy ez nem tart örökké, és talán éppen ezért kapaszkodtunk egymásba ilyen erősen. Erősen, kitartóan, és ragaszkodóan. Félve az elválástól és a zuhanástól, ami akkor vár ránk, amikor elengedjük a másikat. Nem tudtuk megtenni, és nem is akartuk megtenni. Nem hagytuk, hogy a másik kibújjon a kezünk közül, szorítottuk magunkhoz egymást. Csak álltunk, nem mondtunk semmit, de valahogy ez mégis több volt. Ebbe az ölelésbe menekültünk mindketten az élet elől. Az elvárások, a nyomás, a kényszerek és a ránk nehezedő súlyoktól. Egymásba menekültünk, s talán akkor nem is tűnt fel egyikünknek sem, hogy ez milyen sokat jelent nekünk.
   
• Éjszaka volt, sötét, és ködös nyári éjszaka, azonban az ilyenkor elvártnak mondható fülledtség közel sem volt tapasztalható. Nem volt meleg, és nem volt az augusztusi estére lehűlő levegőnek se nyoma. Egyszerűen csak vesztegelt a levegő a város felett. Mintha megállt volna az idő.
   
• Ezen az estén két elveszett lélek talált menedéket egymás szeretettel teljes szorításában. Fogságba estek, hisz olyan törődésre tettek szert, amelyre már rég szükségük lett volna.
   
• Tudták mindketten nagyon jól, hogy valami különleges kötelék az, ami köztük van, mégse tudták átadni magukat a felhőtlen boldogságnak. Az este véget fog érni, el kell, hogy engedjék egymást, és el kell, hogy szakítsák azt a kötelet, ami lelküket egyben tarotta.
   
• Csend volt. Azt utcán egy árva teremtmény se járt. Az egyetlen halk zörejt egy gyanútlan aprócska rozsdabarna béka keltette, amely a magányosan álló fenyőfa alatt lévő szél által odaterelgetett levélkupacból bukkant elő. Ez se volt több, mint pár másodperc. Az árva lény lomhán tovabaktatott, és nyugovóra tért a szomszédos bokor tövében. Már semmi zaj nem zavarta meg a két zsákutcába tévedt kóborló lelket.
  ​
• Már alkonyatkor, amikor ott ültek a szürkületben, emberek között, már akkor tudták, hogy szükségük van egymásra. Tudtuk, hogy szükségünk van egymásra, és a szívünk mélyén élő lidérc is érezte, hogy menekülő útvonalak vagyunk egymás számára.
   
• Összeért a kezünk, és mintha lángcsóvák futottak volna végig a bőröm alatt az egész testemben. A gyomrom görcsbe rándult, és azok a bizonyos pillangók is megjelentek. Az agyam szinte teljesen kikapcsolt. Csak arra tudtam koncentrálni, ahogy gyengéden végigsimítja a kézfejemet. Éreztem a testmelegét, és a bőre puhaságát. Hiába beszéltek hozzám, kérdeztek, egy szó se tudta elhagyni ajkaimat. Felhőtlen boldogság járt át, és csak akkor zökkentem ki a gondtalan jókedvből, amikor indultunk. De itt tudtam, hogy talán soha többet nem érzem ezt a boldogságot újra. Minden erőmet összeszedve felálltam, és belevágtam az éjszakába, és a sötétség rejtelmeibe...