Édes álom, hol találom?

2013.július 15.

Kedves Naplóm!

Ma olyan hihetetlenül fantasztikus álmom volt, komolyan mondom, alig akartam felébredni, csak az ébresztőóra rondított bele legszebb álmaim közepébe. Na de kezdjük az elején. :D

Mivel zongoraóráim voltak, este nyolcra estem haza, persze azért, mert megint megálltam beszélgetni Erikkel, aki velem együtt gyakorolt. Nagyon jól éreztem magam vele, de iszonyatosan elfáradtam, így amint hazaértem, lezuhanyoztam, vacsoráztam, bekapcsoltam a TV-t, és rögtön el is aludtam. Épphogy észbe kaptam, már az iskola előtt álltam, és vártam valakire. Nagyon szép idő volt, kellemesen fújt a szél, a nap hétágra sütött, egy darab felhő sem volt az égen. Viszont azt, hogy kire vártam, nem tudtam, de vártam tovább. Hirtelen valami furcsa érzésem támadt, mert meghallottam, hogy ki kiabál nekem, és mielőtt megfordulhattam volna, a tökéletesen belőtt, sötétbarna hajával, és egy elbűvölő sötétkék szempárral találtam szembe magam. Erik ellenállhatatlan mosolyt küldött nekem, azt hittem menten elájulok, majd hirtelen közelebb lépett, finoman magához húzott, majd az arca vészesen elkezdett közeledni az enyémhez, és, megcsókolt. Az egész világ elkezdett forogni körülöttem, a pillangók felébredtek a gyomromban, mire vadul csapkodni kezdtek, mindeközben majd szétvetett a boldogság, újra meg újra azt kívántam, hogy bárcsak sosem érne véget. Valószínűleg vette a jelzésemet, és tudta, hogy mit szeretnék, így nem is hagyta abba, újra meg újra megcsókolt. Nem tudom, hogy ez meddig tarthatott, de legnagyobb elkeseredésemre befejeztük, mivel idő volt és haza kellett érnünk. A szüleink elég szigorúak. Természetesen egész hazafele úton fogtuk egymás kezét, semmiért el nem engedtem volna. Valahányszor rám nézett, a szívem egyre hevesebben dobogott, szerintem simán ki is szakadhatott volna a helyéről. Amint a házunk elé értünk (egy lépcsőházban, egymással szemben lévő lakásokban élünk), mivelhogy senki sem volt otthon, valamilyen hihetetlen csoda folytán, felajánlotta, hogy velem marad, hogy ne legyek egyedül. Ha jégből lettem volna, szerintem ott helyben elolvadtam volna, olyan melegség járt át. Kinyitottam az ajtót, bementünk, utána beültünk a TV elé, és valami filmet kezdtünk nézni. Amilyen béna vagyok, szépen, lassan elaludtam az ölében. Ő pedig velem volt, éreztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, éreztem a szívverését, majd azt, hogy ő is elszenderül, egyszóval mindent. Utána pedig arra ébredtem, hogy, csörög az ébresztőóra, és ő nincs mellettem. Annyira fájt, hogy nem volt valós az álmom, hogy hirtelen sírni kezdtem, pontosabban zokogni. Annyira sírtam, hogy csak alig-alig vettem észre a könnyeim fátyla mögül, hogy valaki mellém ül és vigasztal, valamint folyamatosan azt kérdezgeti, hogy mi a baj, Réka, mi a baj? Felnéztem, és amint megláttam, hogy Erik az, rögtön a nyakába borultam, és felszabadultan kezdtem nevetve zokogni az örömtől. Szerintem tudta, hogy mire gondolok, megint, és egyre jobban, szorosabban ölelt, nem akart engem elengedni, és én se őt. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő is telt el azóta, csak azt, hogy Erikkel most már biztosan együtt vagyunk, és azt, hogy az volt életem legszebb napja. Nagyon sokat beszéltünk a dologról, és végül is bevallotta, hogy mindig is szeretett volna nyitni, közelebb kerülni hozzám, de sohasem volt elég bátorsága. Azt is elmondta, hogy hihetetlen nagy idióta volt, hogy eddig ezt nem tette meg. :D Nem hittem, hogy ilyen létezik a valóságban.

Kiderült, hogy valami lehet annyira lehetetlen, hogy az már lehetséges.