Angyalok, ördögök és egyebek

Bevezetés

Te, aki most ezt olvasod szerencsés vagy. Hisz minden valószínűség szerint átlagembernek születtél, s így nem bűnhődsz a szerelembe esés miatt. Nem úgy, mint az angyalok. Nem válsz bukottá és kárhozol örök földi létre, mint egykoron én. Ez a napló a Mennybe való visszajutásomat meséli el, onnan, hogy találkoztam azzal a lánnyal, aki egész földi létemet felforgatta. A nevem Ithuriel, és egy bukott angyal vagyok, fekete szárnyak, fekete szem, fekete haj. Régen a mennyben kivételesen fontos szerepet töltöttem be, de akkor megjelent egy nő, akibe beleszerettem, ezért letaszítottak. Nos, földi, most elolvashatod földi létem utolsó pár napját.

1. fejezet

 

- Segítség! - hallottam a kétségbeesett kiáltást a sikátorból. Szívem szerint tovább mentem volna, de ha vissza akartam kapni a pozíciómat, muszáj volt bemennem. Hihetetlenül gyűlöltem az emberek gyengeségét és mulandóságát. Még csak nem is érte meg elbukni azért a lányért. Azt hittem, ha elbukom, emberré válok, ehelyett a szárnyam megfeketedett, és örök földi létre kárhoztattam. A lány idővel megöregedett és meghalt, én pedig végignéztem, ahogy a halál angyala elvitte a lelkét. Az a szemétláda még oda is vetette nekem, hogy ezért aztán megérte elbuknom. Ezután mindenhol azt kerestem, hogyan kerülhetek vissza a mennybe. Minden régi fóliánst és iratot átnéztem, amíg megtaláltam a választ. Meg kell mentenem 1000 földi életet, vagy el kell nyernem egy feloldozó bocsánatát. Az utóbbira nem sok esélyt látok, mert az egész világon mindig csak egy van belőlük. Szóval befutottam a sikátorba, remélve, hogy időben odaérek és megmenthetem. De a sikátorban nem várt meglepetés fogadott. A bajba jutott lány fölé az a nő hajolt, akibe régen beleszerettem. De most hatalmas szárnyak álltak ki a hátából. Ekkor minden világossá vált számomra. A lány szukkubusz volt és engem átvertek. A düh vörös ködként telepedett a tudatomra. A lányra vetettem magam, a hátamból 4 méter fesztávolságú, óriási szárnyak nőttek ki. Kezemben ott lángolt az angyalok kardja. Azonban mielőtt elértem volna, hátraugrott és eltűnt egy portálon keresztül, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam újra megnyitni. Tehetetlen dühömben csak üvöltöttem, aztán rájöttem miért is jöttem ide eredetileg. Megfordultam, és a lány ahelyett, hogy sikított és az életéért könyörgött volna, csendesen megszólalt.

- Ithuriel.
- Tessék?- néztem rá megrökönyödve. – Honnan tudod a nevem?
- Feloldozó vagyok. Nem te vagy az első bukott, akit látok.
- Mit akart tőled a szukkubusz? – Teljesen meglepődtem, de próbáltam fenntartani azt a látszatot, hogy nem érdekel a dolog.
- Nem tudom.
- Nem mondod meg, vagy tényleg nem tudod?
- Mentem hazafelé, itt lakok a környéken. Az a démon kiugrott a sikátorból, és berántott ide.
- Mondott valamit?
- Semmit.
- Tudod, hogyan kell megvédeni az elmédet a külső behatolástól?
- Igen. A nagymamám is feloldozó volt. Sok minden volt a naplójában.
- Megpróbált betörni a tudatodba?
- Nem.
- Hajlandó vagy egész mondatokban beszélni, vagy hagyjalak itt a csudába?! – csattantam fel. Kezdett idegesíteni, hogy semmi mást nem mond.
- Várj! Vissza akarsz menni a mennybe?
- Miért kérdezed?
- Mint már említettem, Feloldozó vagyok.
- Örülök neki. Mit vársz, most mit csináljak?
- Válaszolj. Vissza akarsz menni?
- Igen. De előbb bosszút akarok állni.
- Miért?
- Mert az a szukkubusz tehet róla, hogy elbuktam.
- Hogy-hogy?

Neki is elmeséltem, amit nektek. Miután végeztem, nem szólt semmit. Aztán megkérdezte, hogy hazakísérem-e.

- Hogy mi?
- Azt kérdeztem, hazakísérsz-e.
- Mégis miért tenném?
- Mert segíthetek.
- Te? Te csak egy egyszerű ember vagy.
- Értek egy keveset a varázsláshoz.
- Azzal aztán sokra megyünk, a szukkubusztól sem tudtad megvédeni magad.
- Bunkó vagy!
- Majdnem. Nem bunkó, bukott.
- Mindegy. Hazakísérsz vagy nem?
- Oké. Valószínű, akartak tőled valamit. De nem foglak megvédeni. Éjjel ott maradok, reggel elindulok megkeresni azt a nőt- mondtam neki.

Azzal elindultunk a háza felé.

 

2. fejezet

 

Mikor a lakásához értünk, kiderült, hogy elromlott a lift, mászhattunk fel a tizedikre.

-          Kérsz teát? – már futott is be a konyhába. Aztán csak azt hallottam, hogy sikít.

-          Hívj be! Hívj már be! – Én bukott vagyok. gyakorlatilag démon. Ha nem robbantom ki keretestül az ajtót, nem tudom átlépni a küszöböt. – Bocs, majd kifizetem!

Az ajtót tűzlabda találta el, és a tömör tölgy kiszakadt a helyéről. Futottam be a konyhába, ahol az egyik démonnak már egy athame állt ki a torkából, a másik pedig, mikor meglátott, kiugrott az ablakon. A halott démonhoz léptem, és kirántottam a torkából a boszorkánytőrt. Egyből felpattantak a szemei, a nyakam után kapott, de én már át is szúrtam a szívét. A pokolfajzat elégett, fekete kormot hagyva maga után.

-          Ha nem ég el, akkor nem halott, világos? El kell tűnnünk innen, ezek nem kettesével, hanem falkában járnak. Most már azt is tudják, hogy én itt vagyok. Két óra alatt kétszer támadtak meg. Újra megkérdezem, mit akarnak tőled? Vagy válaszolsz, vagy betörök a tudatodba, úgy szerzem meg a választ.

-          Nem voltam benne biztos, de ha a lakásomba is követnek, akkor talán ezt, – húzott elő a sótartóból egy medált. – A nagymamámtól kaptam. Mondtam, ő is feloldozó volt.

-          Feloldozó csak egy lehet egyszerre. Akkor hogyan kaphattad tőle?

-          Angyal vagy. Ti hogyan jártatok a földre?

-          Azt akarod mondani, hogy felemelkedett? Asztráltestben jött?

-          Igen.

-          Mutasd azt a medált. – Már az elején észre kellett volna vennem. Az a kő, amit belefoglaltak, csak a Pandemóniumban, az angyalok városában fellelhető. Mielőtt elbuktam, csak az én boltomban volt kapható. Egy hatalmas kovács és ékszerészüzletet vezettem. Minden páncélt én kovácsoltam, tőlem jutott el a kisebb boltokba. Persze voltak dolgok, amiket csak én árultam. Ez a kő is ilyen volt. -  Ez-ez az én medálom. Biztos, hogy én csináltam. Szóval ez lesz, ha valaki elbukik. Elosztogatják mindenét. Ezt soha nem adtam el.

-          Te készítetted? Akkor te vagy az az Ithuriel? Az angyalok kovácsa? Te készíted az angyalpengéket?

-          Voltam és készítettem. Igen. De ez évszázadokkal ezelőtt volt.

-          És most hogyan tovább?

-          Mondtam, elmegyünk. Az erdőben vannak kis faházak, azokban meghúzhatjuk magunkat, éppen a turistaidőszak végén vagyunk, ilyenkor már kevesen vannak.

-          Ez nem lesz végleges megoldás. - Meguntam, hogy folyamatosan csak nyafog, szóval felkaptam és kiugrottam vele az ablakon. Kibontottam a szárnyaimat, és a lány sikításától kísérve a felhők fölé emelkedtem.

-          Teljesen hülye vagy? Mi lesz a cuccaimmal?

-          Az én ruháim is a hotelban maradtak, majd útközben elmegyek a tiedért is.

-          Komolyan a fehérneműim közt akarsz turkálni? Hülye, perverz! Vigyél vissza!

-          Meg akarsz halni? Ahhoz képest, hogy állítod, értesz a varázsláshoz nekem, nem úgy tűnt, hogy észrevetted a közeledő démonok energiáit.

Ezzel végre sikerült beléfojtanom a szót.  Az út további részét csendben tettük meg. Az egyik üres faház tetején landoltam. Lemásztunk az ajtóhoz, és kitört az újabb hiszti.

-          Hogyan megyünk be? Erre nem gondoltál mi?

Nem is foglalkoztam vele, egyszerűen elővettem a farzsebemből egy kulcsot, és kinyitottam a zárat.

-          Tudod, ez a faház a „nagyapámé” volt. Szórd be sóval az ablakok és az ajtó környékét. Ne nyisd ki senkinek az ajtót, én a kéményen át jövök.

-          Mint a Mikulás? Siess! És ne nézegesd sokáig az alsóneműmet! Hol a fürdő?

-          A második emeleten, balra a második ajtó. Mindjárt jövök.

 

3. fejezet

 

Miután nem szoktam néhány hétnél többet tölteni egy helyen, így nem nagyon kellett csomagolnom, a cuccaim amúgy is egyben voltak. Bezzeg a csaj lakásán! Minden külön fiókban. Nem egyszerűen felsőruha és alsónemű szekrény, á dehogy! Egy fiók a bugyiknak, egy a zokniknak, egy a melltartóknak, egy a pólóknak, egy a nadrágoknak, egy a pulcsiknak, egy szekrény az egybe ruháknak, egy pedig a kabátoknak. Aztán egy másik szoba másik szekrényében voltak a bőröndök. Amit tudtam, azt bepakoltam és indultam volna vissza, amikor észrevettem, hogy valaki figyel. Kinéztem az ablakon, és a párkány szélén egy hatalmas, éjfekete holló ült. Ezek a dögök mindig a vámpírokat követték, akik hagytak nekik bőven maradékot. Csak ez hiányzott. Úgy döntöttem, hogy még szükségem van a véremre, szóval fogtam magam és a táskámból elővettem egy pallost. A középkori keresztes háború óta nem volt a kezemben. Az ablakon 3 vámpír ugrott be. Az egyikük azonnal rámvetette magát. „Élete” utolsó hibáját követte el. A pengével egy mozdulatot kellett tennem, és a feje máris levált a testéről. A mellette álló előrántott egy tőrt és beleszúrta a vállamba. Elejtettem a pallost, helyette a vállamból kiálló pengét ragadtam meg, és beledöftem a szívébe. A harmadik látva társai vesztét, azonnal elmenekült. Fogtam a cuccokat, és elindultam a faház felé. A vállam szinte teljesen meggyógyult. Mire visszaértem a faházba, addigra rájöttem, hogy én még csak bejutok a kéményen, de a csomagok nem. Szóval ledobtam őket az ajtó elé, bemásztam a kéményen, és mehettem a csomagokért. A lány már lefeküdt aludni. Csak most jöttem rá, hogy nem is tudom a nevét. Miután bevittem a szobájába a csomagjait, beszórtam a kandalló alatti helyet is sóval, és én is lepihentem.

***

Másnap reggel az első dolgom volt megvizsgálni a medált. Kétségkívül az volt, amit én készítettem, de valami mintha más lett volna. Aztán rájöttem. A lánc. Eredetileg egy fényezüst láncon lógott, olyan fémen, amiből a kardokat és páncélokat is készítem. Most a különleges Cerberus- kőből készült medál egy egyszerű vasláncon volt. Meditálni kezdtem, a tudatommal próbálva megtisztítani és újra magamra hangolni a rengeteg más asztrálenergiától zavaros medált. Az előttem lebegő apró medál, ami a nevem rúnáját formázta, egy pillanatra felragyogott és átrepültem a szobán. Valaki gátat tett rá, ami megakadályozta, hogy visszakövessem mi történt vele. Még egyszer megpróbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt. Kopogtak az ajtómon.

-          Ithuriel! Bejöhetek? Csináltam reggelit.

-          Gyere, úgyis beszélni akartam veled.

-          Jó reggelt. Tükörtojás és szalonna – tette le elém a tálcát. – Mit akartál kérdezni?

-          A medállal kapcsolatban. Ezt így kaptad, vagy másik láncon volt?

-          Nem, mióta megvan, azóta ezen függ. Miért?

-          Eredetileg egy fényezüst láncon volt.

-          Olyanon, amiből a kardok is készülnek?

-          Igen. De úgy tűnik valaki kicserélte. Figyelj, ez gáz, de a tegnapi kavarodásban nem volt időm megkérdezni. Mi a neved?

-          Alice. Ne haragudj, de a teljes nevem nem mondom meg.

-          Nem gond, szerintem jól teszed. Én se bíznék magamban. Te raktál mentális zárat a medálra, nem tudom visszakövetni kinél volt, aki kicserélhette.

-          Nem, az is így van, mióta megkaptam. Én is próbáltam feltörni.

-          Nagyon erős lehetett, aki levédte. A földön viszont nem érzem a saját fegyvereimen kívül más fényezüst jelenlétét. Ezek szerint vagy Gyehennában, vagy Pandemóniumban van.  Tudod, hogyan lehet portált nyitni?

-          Nem. Ami azt illeti, még soha nem próbáltam. Azt gondoltam nem lesz rá szükségem.

-          Jó, én mindenképpen átmegyek a démonvárosba. Egy, vagy két nap és itt leszek. Ha ott nem találom meg a láncot és a szukkubuszt, akkor visszajövök és elmegyek az angyalok városába. Te várj itt!

-          Komolyan azt hiszed, hogy amíg te az életedet kockáztatod, én itt fogok ülni?

-          Igen. Nem jöhetsz velem Gyehennába. Én már jártam ott egyszer. Az a hely több értelemben is maga a pokol. Én gyakorlatilag most démon vagyok, szóval nem keltenék nagy feltűnést, de te, emberként 5 percig sem élnéd túl, széttépnének. Szóval ma éjfélkor a kezedbe adom az egyik varázskönyvem, te szépen felolvasod a portálnyitáshoz szükséges varázsigét, és ami a legfontosabb, nem jössz utánam, és egyből bezárod a kaput, amint átléptem rajta.

-          És mi van, ha utánad megyek?

-          Meghalsz. Nem én öllek meg, hanem a démonok, akik megérzik a szagodat. Apró darabokra tépnek.

-          Jó, értem. Megnyitom a kaput, és amint átléptél, bezárom. Aztán itt unatkozok két napig.

-          Vagy akár készülhetsz arra, hogy megnézed velem az angyalok városát. Van egy csomó varázskönyv a táskámban. Ha nem haragszol, én most készülődnék. Kösz a reggelit. – Villantottam rá egy olyan mosolyt, amivel már ezreket csábítottam el ez alatt a néhányszáz év alatt.

Miután kiment a szobámból egyből, olyan cuccokat vettem elő a táskámból, amiket évek óta nem használtam. Én felkészültem a bukásra, így összecsomagoltam. Elraktam egy nagy adag fényezüstöt és a kovács cuccaim. Még egy kevés Cerberus-követ is ki tudtam csempészni. Minden szobában külön kandalló volt. Energiát áramoltattam a kandallóba, majd meggyújtottam. Sima tűzzel is megoldható lenne, de így gyorsabb. Felhevítettem az ezüstöt, és néhány óra alatt csodálatos páncéllá alakult a kezem alatt. Egy komplett lovagi felszerelés készült el. Készítettem egy különleges kardot is. A legtöbb pengémbe csak egy gyönyörűen megformált kristályt raktam, ennél most az egész markolatot kidíszítettem. Az egész felszerelés nem volt nehezebb egy selyemruhánál. A középkorban elég sok ilyesmi volt rajtam. Ó, azok a bálok! A tánc, a zene és persze a nők. Száz és száz év alatt száz és száz nővel volt dolgom. De kétszáz éve úgy döntöttem, inkább jól fogok viselkedni. Nem bujálkodom, nem leszek falánk se kapzsi, se irigy. Nem engedek a haragnak. Bár ezt az utolsót a legnehezebb megtartani. Egy időben az inkvizítorok közé álltam exorcistának. Aztán kiderült, hogy bukott vagyok. Menekülnöm kellett. Most, ennyi idő után, azt hiszem eljött a pillanat, hogy megtegyem azt, amit nem tudtam mióta itt vagyok. Újra felöltsem a páncélomat. A vért tökéletesen simult testemre. A fegyverek között válogattam. Nem szándékoztam egyetlen karddal belépni a pokolba, legyen bármilyen erős is az. Egy lándzsát és egy másik kardot fogtam még. A kardokat a két oldalamra, a lándzsát pedig a hátamra vetettem. Fogtam még két tőrt is, ezeket a derekam hátuljára csatoltam. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint aki egy egész hadsereggel akar szembeszállni. Bár, tulajdonképp tényleg erre készültem. Mire leértem, Alice már a padlóra festette a pentagrammát.

-          A könyvek a kék táskában vannak, összekészítve. Készen állsz?

-          Hát, nem nekem kell lemennem a pokolba.

-          Jogos. Akkor kezdjük!

Beálltam a varázskör közepére, a lány pedig felkiáltott.

-          Invoco antiquum virtutem! Aperi portam ad Infernos! Invoco…

Miközben folyamatosan kántálta a szöveget, a jel forogni kezdett, majd mennydörgő robaj keretében kék lángok csaptak fel, és rántottak magukkal a pokolba. Miközben zuhantam ki az átjáróból, még láttam, ahogy Alice bezárja a portált. – Akkor hajrá! – gondoltam és kitártam a szárnyaimat. A távoli tornyok felé kezdtem repülni. Nem akartam nagy feltűnést, így gondoltam, a főkapun át megyek. Hihetetlen, mennyi adminisztráció van a pokolban. Nem egyszerű bejutni, de végül sikerült meggyőznöm őket arról is, hogy kellenek a fegyverek. Így hát kinyitották nekem a kaput, én pedig beléptem.

 

4. fejezet

 

Mindenfelé démonok, bukott angyalok, akik nem akarnak visszatérni a mennybe, és elkárhozott emberi lelkek. A városban az arénán kívül sehol nem lehetett repülni. Ott életre-halálra menő küzdelmek folytak. Gondoltam, majd benézek oda is. Egy kis móka a pokolban is kell. Na meg persze ott van a legnagyobb csoportosulás. Egyszerű lesz megtalálni a szukkubuszt. Kerestem egy hotelt, és bejelentkeztem. Meglepő, mennyire hasonlít ez a hely az emberek világára. Miután lecuccoltam, el is indultam az arénához. A legegyszerűbb úgy megkeresni valakit, ha felhívjuk magunkra a figyelmet, és ő keres meg minket. Jelentkeztem az arénába, aztán levonultam az edzőtermekbe. Itt voltak repülő, futó és még ki tudja mennyi féle gyakorló bábuk. Én csak elvonultam egy csendes helyre, és elmerültem a tudatomban. Az emlékek megáradt folyóként öntötték el a tudatomat. 1218 év emlékeit éltem át újra. Valaki megütögette a vállamat.

-          Te vagy Ithuriel ugye?

-          Lehet. Te ki vagy? – még mindig nem nyitottam ki a szemem.

-          Ajariel. Nem sokkal utánad buktam el. A kovácsműhelyedben dolgoztam.

-          Á, szia! Mi történt a műhellyel?

-          Mindent elosztogattak. Hatalmas kiárusítás volt, én mondtam nekik, hogy rám hagytad a műhelyt, erre közölték, hogy az halál esetére szólt. Most a közé minden. A medálodat is el akarták adni. A láncot elvettem róla. Sejtettem, hogy keresni fogod. Tessék. Magamnál tartottam és blokkoltam a kristályt, hogy más ne találja meg. Gondolom ezt akartad megkeresni.

-          Igen, bár kicsit csalódott vagyok. Azt hittem az a szukkubusz csinálta, amelyik miatt elbuktam.

-          Ó igen, erről hallottam. Azt a halál angyalt kivégezték árulásért. Kiderült, hogy mi történt veled, de a bujaság, az bujaság. Senkit nem érdekelt, hogy átvertek.

-          Valahogy gondoltam. A nagy és igazságos angyalok! Ott! Ő volt az!

-          Ki volt mi?

-          Az a nő! Ő a szukkubusz!

-          Az ott Yireir. Astarte egyenes ági leszármazottja. Még senki nem győzte le.

-          Én le fogom.

-          Hát, ha tudod úgy használni a fegyvereidet, ahogy elkészítetted őket, akkor félhet. Menj, hívd ki, és állj bosszút!

-          Hidd el, az minden vágyam. Megölöm azt a szajhát.

Ajariel jelenléte üdítően hatott rám. Még egy kicsit beszélgettem vele, aztán meghívtam, hogy jöjjön majd vissza velem a mennybe. Persze egyből belement. Ez eléggé megnyugtatott, az egyik legjobb tanítványom volt. Kihívtam Yireirt, aki a döbbenettől egy szót sem tudott kinyögni, csak bólintott.

***

Az aréna egy hatalmas kör alakú stadion volt porral behintve. A küzdőtér szélén, hatalmas emelvényeken démonok százai várták izgatottan a csatát. Az épület felett mágikus erőtér akadályozta meg, hogy látótávolságon kívül kerüljünk. A szukkubusz feszülős bőr cuccban, egy ostorral és egy tőrrel akart kiállni ellenem. Ezzel szemben nekem egész fegyver arzenálom volt. Kitártuk a szárnyainkat, és a levegőbe emelkedtünk. Leoldozta övéről az ostort, és felém csapott. Balra kitértem előle, de a fegyver lángra gyúlt, és a felcsapó lángok megégették az arcomat. Lekaptam a hátamról a lándzsát, és felé zuhantam. Úgy tettem, mintha le akarnám szúrni, de mikor kitért a döfés elől, utána csaptam a lándzsával, és eltörtem a csuklóját. Az ostor a földre hullott a kezéből. Előkapta a tőrét, a dühtől vakon vagdalkozni kezdett felém. Tudtam, hogy a gyors regenerálódás miatt csak néhány percem van. Eldobtam a lándzsát, előhúztam a kardokat, és én is támadásba lendültem. Az egyik karddal felfogtam a tőr ütését, a másikkal pedig végighasítottam a ruháját. A felsőteste most szabadon maradt. Eredetileg a testét akartam kettészelni, de gondolom megbájolta a ruhát. Felrepült, és felvette azt az alakot, amivel annyi éve elcsábított. De már nem tudott meghatni vele, csak gyűlöletet éreztem. Utánarepültem, és az oldalára csaptam a kardommal. A vére végigfolyt a kardon, majd lehullt az aréna porába. A meglepetéstől tágra nyílt a szeme, miközben a külön, erre a pillanatra készített kardom markolatig merült a szívében.

 

5. fejezet

 

Mikor visszatértünk a földre Ajariellel, Alice már várt minket.

-          Megtaláltad, amit kerestél?

-          Igen, még többet is. Bemutatom Ajarielt, a kovácsműhelyemben dolgozott. Ajariel, ő a feloldozó, Alice.

-          Szia. Hű, te nagyon vissza akarsz jutni! Érzem!

-          Hát igen, most már jó lenne újra látni a Pandemóniumot.

-          És te is velünk jöhetsz.

-          Mégis hogyan? Oda csak angyalok mehetnek.

-          Igen. Te pedig szerintem a világ legnagyobb ajándékát fogod megkapni. Azt a medált azért nem adtam ki soha a kezemből, mert így egyben, aki felhúzza, az angyallá válik. Szeretnél velünk jönni?

-          Igen. Köszönöm.

-          Ugye nem fogod megint azt csinálni?

-          Nem – vigyorgott rám. Ezt már nem bírtam, nekem is mosolyognom kellett. – Na csomagoljatok, akkor indulunk.

-          Rendben.

Néhány perc múlva már mind a hárman ott álltunk a nappaliban. Alice Ajariel elé állt, az egyik kezét a szívére, a másikat pedig a vállára tette.

-          Megbántad minden bűnödet, azokat amikért elbuktál, és azokat, amiket bukásod után követtél el?

-          Igen.

-          Akkor a Teremtő által rám ruházott hatalomnál fogva feloldozlak minden bűnöd alól.

Ajariel szárnyai elkezdtek kifehéredni, majd a legutolsó toll is tiszta fehérré vált. Ezután a lány elém állt, és velem is végigment a szertartáson. Én a nyakába tettem a medált, és Alice szárnyai kinőttek, így, ha lehet még gyönyörűbbé vált.

-          Akkor mehetünk?

-          Felőlem igen.

-          Felőlem is. Már nincs a földön semmi, ami fontos lenne. Csak az unalmas irodai munkám.

-          Ez esetben:Invoco antiquum virtutem! Aperi portam ad Caelum! Invoco…

Ahogy kántáltuk a szöveget, a szoba semmivé vált, mi pedig a Pandemónium kapui előtt találtuk magunkat.

***

Két év múlva Alice- aki hivatalosan most már Ariel- és Ithuriel összeházasodtak. Ajariel társtulajdonos lett a műhelyben, ami persze visszakerült a jogos tulajokhoz. Na és a tipikus végzet: Boldogan éltek amíg, hát… amíg… Tudjátok mit? Örökké!